I. Hajsza Rövipályás üldözéses akadályfutó verseny - 2019.10.19. @Győr

Adja magát a gondolat, hogy Győr felé vegyem arcomat, ahol az OCR Magazin és a Pannonhajsza csapatának kooperációs rendezvénye kielégítheti az ember ilyen irányú vágyait. Az együttműködés egy eleddig ismeretlen, de mindenképpen figyelemre méltó koncepciót hozott el nekünk. Rövidpályás, üldözéses akadályfutó verseny címmel meghirdetett eseményük megannyi kérdőjelet vet fel, de távolról amúgy sem kapunk rá választ, szóval jobb lesz odamenni és megélni az élményt.

Aki nem tartozott azon kiváltságosok közé, hogy az építésben, tesztelésben részt vehetett, annak maradt az internet, ahol rövidebb filmeken keresztül hergelték az ingerküszöböt. Olybá tűnt az építmény, mint egy jól megszervezett OCR verseny, ahol szépen le vannak pakolva az akadályok, aztán előző este egy féregjárat elkezdte volna benyelni az egész területet, utakat, fákat, hegyeket, de a fémmel nem tudott mit kezdeni ezért egy kupacba hányva ott maradt minden tákolmány. Közelebb érve már feltűnt egyfajta logika is, ami a verseny alkalmával tovább csiszolódott. A monstrum mindenesetre tiszteletet parancsolóan hirdette lehetőségeit, mennyisége félelmet keltett, mely belül a kíváncsisággal és „menjünk már neki!” érzéssel viaskodott, miközben minőségi kivitelezése bizalmat sugárzott. 

---

Az konstrukció maga négy jól elhatárolható területből állt, amiket tovább szabdaltak sugár irányba. Az origóból egy hatalmas oszlop meredt az ég felé, mely oldalában tartó rekeszek vetítették előre a plusz aktivitást, magasan, a négy égtáj felé dárdák álltak ki belőle, végükön valami mászó alkalmatosság. Akinek nem kedvence a kötélmászás, az ezeken a pontokon nagyon rosszul fogja érezni magát. Körülötte rekortán anyagból egy kisebb palást, mely méretét tekintve alkalmas lehet pár ember kényelmes fetrengését kiszolgálni. Pár lépést téve kifele a legnagyobb részéhez érünk. Mulccsal felszórt gyűrűben – imádom az illatát - helyezkedtek el a már jól ismert, ismert és felturbózott, valamint olyan létesítmények is, amikkel csak funkcionális termekben találkozhatunk. Darabszámra 12 mely úgy jött ki, hogy a kör négy 90 fokos részre, azok pedig további három kis cikkejre osztódtak. A harmadik gyűrű egy futókört jelentett, 60m-es kerülettel. Kis matek és már meg is van a sugár nagysága. Már ez sem kevés, de a ráhúzott szabályrendszerrel együtt lett csak igazán gyilkos a rendezvény.

Az időlimit 16 percben volt meghatározva. Ennyi időd volt végig vinni a pályát, ha nem hibáztál. Rontás esetén plusz kör futás és a rontás helyétől függően plusz másodpercek adódtak ehhez hozzá. Nem tűnik soknak és valóban nem az, hogy meglegyen az idő, de egy végtelenség, ha a küzdőtéren vagy.

Kezdődjék hát a verseny!

28kg-os kettlebell felhelyezés, burpee, a golyó lekapása, döntött futópalánk. 1/12-e az egésznek. Könnyű. Esetleges csavar az lehetett, hogy a palánkoknak meghatározott részére lehetett csak ugrani.

Bíró minden egyes kör után jelezte, hova kell bekanyarodni, ami egy idő után külön öröm volt, kezdtek összefolyni a dolgok. Kettlebell újból a rúdra, lányoknak 20kg-os verzióban, négyütemű, lekap és ha emlékeztek még az elején a középső oszlopból kinyúlt négy rudacska. Ebben az esetben a rúd végén kötéllétra himbálózott, azt kellett megmászni. A fő attrakció itt egy függőleges palánk. Én 180 centimmel felugrásból tudtam csak elérni az újbegyeimmel a tetejét, alacsonyabbaknak ez nagyobb kihívást jelentett. Lányoknak kötél segített. 60 m sprint, hogy ráfordulhassak az utolsó szelet sárgára.

Súly, négyütemű … személyes felvigyázóm szigorúan betartatta a szabályos formát, úgyhogy kezdett is idegesíteni kicsit, pedig olyan szépen indult kapcsolatunk. Sütött a nap, csicseregtek a madarak, a réten pitypang virágzott. Alig telt el 10 perc a megismerkedésünktől, de már kimutatta a foga fehérjét. Ilyenek ezek a nők. Az is lehet, hogy mindketten a rendszer áldozatai vagyunk csak. Ez nem egy burpee sunnyogós rendezvény. Számomra az újdonság itt jött a lazac létra személyében. A szünetben egyet rápróbáltam, akkor sikerült ugrani egy fokot, ez bizodalommal töltött el. Felfokozott állapotomban ezt megismételtem, majd a következő szintet is, amin annyira meglepődtem vagy annyira megörültem, hogy a bot szorítására nem koncentráltam, így jobb kezem lecsúszott, én meg mentem a levesbe. Megkaptam az első büntimet is, de legalább két dimenzióját kitapasztaltam a nehézségnek. Plusz egy kör futás és 10 másodperc a végső időmhöz. Legalább a negyede már megvan.

A kék színű kvart erőnléti próbája traktorkerék emelés, mely a középen kiemelkedő póznához rúddal rögzítettek, így elgurulni mondjuk nem tudott, az útja meghatározott pályára korlátozódott. Lányoknak térdig felemelést kellett vele végezni. A kéreggel felszórt területen libikóka csábított. Kis csavar a dologban maga a csavar, ugyanis a gerenda hosszában vetemedett, a lakkozott festékkel tovább nehezítve az áthaladást. Értem én, hogy ezt adták akciósan, de hogy még le is festik. Ez a fajta szokott menni, most a feléig elérve az átbillentésből kibillenés lett nálam, azaz büntetés. Ezt speciel sajnáltam, de így jártam, legközelebb jobban kell figyelni. 

Kötelező kör és gumiemelgetés után itt egy sima kötélmászás várt, majd egy „bátorugrás”. Pár lépcsőfokot mászva, olyan 150 centiről, állva kellett leugrani majd kimászni a lyukból és lesétálni a lépcsőn. 

A felénél járunk, mikor az egyik legnagyobb energiazabáló létesítményt kellett szó szerint megmászni. Az oszloperdő aki indult már Pannonhajsza rendezésen ismerős lehet, aki nem az most megtanulta, értékelni gyermekkora fára mászósdi játékait. Heten voltak, mint a gonoszok fél méteres távolságba. Az első oldalára még mászóbütykök segítségével fel lehetett kapaszkodni, de a többire átmászásnál már csak combjaid szorító, karod tartóerejére számíthattál. Itt már bizton állíthatom, hogy nem mosolyogtam őszintén senkire sem.

Erősen indult a harmadik negyed. Ebben az esetben a súlyemelést súlyzótárcsa emelés jelképezte 25 kg-os, illetve 20 kg-os verzióban, nemtől függően. Kifelé lépve párhuzamos korláttal kellett megküzdeni. Minden bizonnyal nincs olyan, hogy valamit ki lehet maxolni, de ez már eléggé megközelítette azt a szintet, legalábbis a józan ész határain belül. Jó magasra kellett felugrani, mert zsámoly az nem volt. Kicsi vízszintes haladás, olyan 8 cm szintlépés felfele, kicsi vízszint, 20 cm magas ugrás fel, kicsi vízszint, átlósan le szakasz majd ennek a tükörképe: átlósan fel, lépcső le, lépcső le meg néhány talajjal párhuzamos szakasz. Elég szenvedős volt, tehát hoztam.

Piros közepén mászórúd fémből. Nyáron csak hőálló kesztyűvel! Itt már biztosan tudom, hogy nem szívesen álltam fel a földet mellel érinteni fázisból. Olyan finom volt a pihenés. Játékvezetőm azonban nem hagyta, hogy elhagyjam magam, mint ahogy a többiek sem. Állandó buzdításuk, szurkolásuk erőpótlásként hatott. Ilyenek ezek a nők. A fő aktivitás itt célbadobósdi. Teniszlabdát egy falemezen keresztül, a célfeladatnak megfelelően kialakított lyukak használatával. Háromból egy sem sikerült, azt hiszem lyukérzéki skillem a kor előre haladtával egyre csökken én meg a heti adagot már elpazaroltam másnál. Így szenvedhettem egy karika plusz futást.

A piros színű trió utolsó nagy kihívása a mászóháló. Egy másfél méteres magasságban kifeszített csomaghálóra alulról felkapaszkodni, lábbal előre. Így, hogy a lábunkat is használhattuk, könnyen le lehetett tudni.

Az utolsó negyed már a végét, valamint az én végemet is jelentette. A fizikai mozgatást téglákkal szimuláltuk, olyanokkal, amelyekbe az ideiglenes kerítéseket tűzdelik, mert elég nehezek, hogy a bele helyezett dolgokat a szél ne tudja felborítani. Egyik sarokból a másikba, két darabot rakosgathattunk oda-vissza, kötelező jelleggel. Az első lehetőség az elbukásra, egy kötél segítségével egyik hordóról a másikra átlendülés. Kevéssé veszélyes, de annál élvezetesebb. Ez lenne az a lépés, amit ép eszű ember dupláz, vagy a legelső a döntött futópalánk, hogy jókor felhasználva a bónuszt előnyre tegyen szert. 

Utolsó előtti szivatás kötélmászás után következett. Ide legalább tettek pár csomót a kötélre, kis segítséget nyújtva a fáradt végtagoknak. Cserébe kaptunk egy gólyajárásos kötelezettséget. Csakhogy nem annyira hagyományos gólyalábakat adtak a szervezők. Dédnagyapám, aki biztosan nagy szakértője volt a témának, értetlenül vakargatta volna a fejét, hogy ez meg miféle jószág, mert nagyon XXI. századi designt kapott a dög. Eleve úgy kezdődött, hogy egy kisarasznyi átmérőjű korong az alja. Tényleg megkönnyíti a fakéregben való közlekedést. Hengeres, fém testén jó magasra sikerült elhelyezni a lépőket is. Így, hogy világomat sem tudtam már, az egyensúlyérzék abszolút hiányával küszködve, elindulni sem nagyon sikerült, szóval maradt a szankció. 

Utoljára maradt a trükkös majomlétra, amit már akkor elengedtem, mikor elhatároztam, hogy megpróbálom. Ide több jó módszer is van. Első, hogy kihagyod. Második, hogy el sem kezded és letudod a megrovásokat. A harmadik viszont az, hogy kezeiddel elsétálsz a harmadik fokig. Ott felhúzod magad, hónaljba betámasztasz egyik kézzel, másikkal pedig átpakolod a keresztvasat egyel előrébb. Ezt szépen megismétled még kétszer és már vége is. Persze ilyenkor, még gondolati síkon sem voltam ezen a világon, a harmadik fokig és a kiakasztásig jutottam, majd lepottyantam. 

Számomra ez a küzdelem a rontásokból hozzáadott másodpercekkel együtt 19:55 percig tartott, de jobban kivoltam, mint egy hegyvidéki OCR-től. Ezzel az eredménnyel az értékelhetetlen kategória csapatát sikerült erősítenem. Ennek ellenére, nézve a következő két futamot, jól kifújva magam, mentem volna még egyet. Okosan, tapasztalatokkal felvértezve és tényleg ráhangolódva, nem lebecsülve a pályát. 

Akit nem hordágyon vittek le (senkit), infúzió helyett ásványvízzel töltődhetett újra. A testi gyötrelmeket gyümölccsel csillapíthattuk, a lelkieket Emléklappal simogathattuk. A kezdő kategória kiírás szerint: „azoknak a nevezőinknek javasoljuk, akik kacsingatnak az akadályfutás irányába, bátrak és szívesen próbálják ki magukat új szituációkban”. Elég enyhe megfogalmazás, az állandó edzés azért már ebben a kategóriában is alapfeltétel lehetne, a kacsingatás édeskevés.

Olyan ez, mint a Nutella evés. Kapod anyádtól reggelente kenyérre kenve. A kenyér igencsak száraz lenne nélküle. Aztán telnek múlnak a hetek, hónapok, növögetsz és egyszer csak azt mondja neked anyuci: „Már elég nagy vagy ahhoz, hogy leugorjak a sarki közértbe, mert nem gyújtod magadra a házat”. És akkor tudod, hogy eljött végre a te időd. Összeszeded minden bátorságod, felmászol a szekrényre, megszerzed a fehér sapkás az üveget, remegő kézzel letekered a tetejét és belenyomod a kanalad. Mélyen és olyan púposan húzod ki, hogy a Dunántúli-dombság kutyafüle ahhoz képest. Tömöd arcodba az édességet, mintha soha többé nem lenne holnap, aztán még egyszer. Bár már kezd émelytőleg hatni a cukros krém, egy utolsó kanállal csak belekanyarítasz. Aztán már nem érzel semmi ízt, de még újbeggyel csak beletunkolsz, meg a tetőn lévő fólián is van kis maradék, amit lenyalhatsz, bár már inkább jönne vissza a cucc, mint lefele. Természetesen a mohóságnak meg is lesz a jutalma, pocifájás, rosszullét. Aztán rájössz, hogy te többet inkább nem is ennéd azt a barna fost, de jön az alvás és a másnap, megkapod a reggeli adagod, ráérzel az ízére és már alig várod, hogy anyád kimenjen teregetni és 16 percre újból tied lehessen a világ. 

Aztán tényleg felnősz és a kenyér lesz a terep, a mogyorókrém pedig az akadályok.