BakonyRUN 6.0

Nem lehetett könnyű idén BR szervezőnek lenni, annyi csapás érte a sorozatot. Több tolás után sikerült csak megrendezni egy szép őszi vasárnapon.

Csípős reggel, didergő várakozás a rajtzónában, mint régen, amikor még minden jobb volt és tavasszal nyitotta a rendezvény a szezont.

---

Szuper újítással nyitottak a srácok. Online check-in „mellyel gyorsíthatod a helyszínen a chip átvételt.” és felelősségvállalási nyilatkozat. Állat! Kezdtem átélni a reptereken tapasztalt „Fast-line” feelinget: odamegyek scan a vonalkódra és haladok, éppen csak lassítani kell a kiosknál, nem kell a kígyózó sorban hosszú percekig az előttünk lévő hátát bámulni. Az elképzelés azonban nem igazán állt párhuzamban a valósággal. Mivel egy sorban lehetett csak felvenni a chipet és ugyanúgy be kellett mutatni a visszaigazoló emailt és felelősségvállalásit, mintha papíron vitted volna ezért a gyorsítás elveszett valahol a képzelet és a megvalósítás között félúton, ennek ellenére üdvözlünk a XXI. században és ezek után, valóban nem akarok már nyomtatgatni.

Új helyszínről jelentkezett be a sorozat: Eplény, síaréna. A terület rendezvényekre lett kitalálva, ezért az egyik legjobb választás volt részünkre is. Ráadásul a tisztálkodásról sem kellett lemondanunk mindenféle kamu indokra hivatkozva, zuhany gyanánt klasszikus slagos megoldás, finomhangolásra kőépületi mosdók szolgáltak. Előjátékként vagy esemény utáni cigi helyett masszázssátor kényeztette az izmokat, frissensült az utánpótlásra, töltött palacsinta töltetlenül desszertnek, mint repi’ ajándék.

A hagyományokhoz híven közös bemelegítéssel hangolódtunk a rajtra. Az indulási jele előtt minimalista csapatépítő tartotta először és utoljára egybe az indulókat.

A GPS-es nyomkövetők hiányos adataiért a nem szokványos első lépések a felelősek. Éles kanyarral a hegy alatt futó épített csőrendszerben találtuk magunkat, elég hosszan és kanyarral megspékelve, hogy ne csak a műholdak jelét blokkolja, de a fény se tudjon rajta keresztül menni. Fejlámpa használata ajánlott kategóriába került a szervezők által, aki félt a sötétben hozott is magával, segítve ezzel a tömeg mozgását, bár libasorban haladva nagyon eltévedni nem lehetett.

Pár száz méter egy akkor éppen nem vízzel teli ellenben megannyi hordalékos fával, kővel bélelt vízmosásba, mikor válaszút elé érkeztünk. Újabb, csőbújás vagy neki a hegynek. Az utóbbi opció volt a nyerő, bár ez elsőre nem tűnt egyértelműnek és az elsőket így szó szerint csőbe is húzták. A szalagozás bizony néha spórolósra sikerült. Kéretlen izgalmakat okozva a futóknak.

Azt hiszem kijelenthetjük, hogy ez a pár perc alatt megtehető rövid táv jelentette a leghosszabb összefüggő vízszintest az egész verseny alatt. A következő 700 méteren 20%-30%-os emelkedőn égettük a kalóriákat, elérve ezzel az első csúcsot. Strava barátunk összesen három ilyen támadást tudott kirajzolni a mért adatokból, út közben ez többnek tűnt. Innen hálás szívvel vettük a folyamatos lejtmenetet. Az első épített akadály sem jött egyhamar. Döntött hálón kellett pókot játszani. Függőlegesen mászásból akadt még kettő, kúszásból négy, farönk és gumicipelés az össz’ mennyiséget még kettővel dobta meg. Egy gonosz mód elhelyezett kötélmászás adta a kegyelemdöfést sokaknak, de erről majd később. Ezekhez nagy duzzogva hozzátehetünk még egy rámpát is, akkor sem jön ki a 15+ darabra a matek. Mintha biztonsági játékot játszanának a rendezők, okulva az előző két időpont elhalasztásából. Visszatekintve az elmúlt pár év rendezvényeire, az akadályok számát tekintve ez a verseny volt a leggyengébb. Hangsúlyozom, mint régi BR-ra járó szemszögéből áll ez az állítás, aki most volt először, annak talán ennyi is bőven elég volt.

Nem lennének a szervezők hűek magukhoz abban az esetben, ha szárazon (tisztán) úsztuk volna meg a futamot. Szerencsére ilyen téren, nem kellett csalódnunk. A „Hogyan jelöljünk ki nyomvonalat okosban” c. könyv első fejezete rögtön így kezdődik: „Futtasd végig a csapatot egyik irányba, majd vissza.” Ha mindezt egy hegyről indítod, rajzolhatsz is egy x2 (iksz a négyzeten) függvényt. Matekosok előnyben. De mi is történt itt? Ha már a csúcson vagyunk, logikus, hogy innen csak lefele vezethet az út. Hogy hova? Arról a visszamászó társak iszaptól mocskolt ruhája árulkodott, míg magunk nem élvezhettük a csodát. Az első háló alatt kúszás egyenesen egy visszahúzódott víztározó üledékes medrében. A célig immár nemcsak gondolataink váltak társunkká, de mindenhez szinte kézzel fogható szag is társult.

Az újabb csúcson frissítőpont, szinte méterre pontosan a táv felénél, az Álmos hegyi kilátónál várt. Itt a vízháztartásunkat tehettük rendbe igény esetén. A hosszan tartó lejtmenetet néha szakították meg a már felsorolt akadályok. Igazán hiányzott egy memória, valami egyensúly, pár „lógós” megálló.

Mindig reménnyel tölti el a versenyzőt, mikor megcsapja fülét a fesztiválterület zaja. Rutinosabbak tudják, hogy ez még nem a célegyenes, biztosan lesz pár kanyar, amivel a lábainkban lévő futásteljesítményt lehet még fokozni, érdekes mód itt többször is csapkodták a hallójáratot, húzva a mézesmadzagot, aztán mégsem tűnt fel egy befutókat váró önkéntes sem. Egyik ilyen kanyarban várt minket a kötélmászás. Túl sokat nem lehetne elmondani róla, ha nem olyan lett volna, amilyen. Patakocskán átívelő híd alá terelték a nagyérdeműt és onnan kellett felmászni a hídra. A kötélnek sem a jól ismert tornatermi verziót aggatták fel, hanem egy vékonyabb, de legalább pár helyen megcsomózott fajtát. Sokan már ránézésre feladták a produkciót, bevállalva a büntetést, talán 20 guggolást. Az sem biztos, hogy rosszabbul jártak, gyorsan le lehetett tudni azt is.

Ilyenkor gyakorlatilag az éremeső egyik oldalán álltunk, szinte karnyújtásnyira a befutótól, viszont a megtett út még a nyolc kilométert sem érte el. A tízhez kellett még kettő, amit egy ívvel, hegymászással és libegők alatti ereszkedéssel értek el. Az idilli lejtmenetet a felvonó felénél elterelték és egy meredekebb részen eresztették le. Tisztán látszódott, hogy ezt kétlábon szinte lehetetlen abszolválni, valamint az előttünk lévők nyomai is arra bíztattak, hogy idő előtt, seggen csúszva kell oldani a feladatot. A hátsó felünk újabb adag mocsokkal bővült, de elölről sem úszhattuk meg. Sorsunk és a szervezők úgy akarták, hogy sárból kikúszva léphessük át az időmérő szőnyeget.

A célban az eddigi legszebb BakonyRun-os érem várt. Zöld feliratos karikában a Bakony favágója pörgött szakadatlan. Itt még banánnal szőlőcukorral és némi folyadékkal lehetett feltankolni.

A kinti hómérséklet a dél-utáni órákra elérte a plusz 15 fokot, így a slagos fürdőzés sem okozott túl nagy kellemetlenséget az adrenalinban úszó, felhevült testeknek.

Szuper helyszín, jó terep, visszafogott mennyiségű akadályok, de legalább egy sikeres rendezés, már-már „Bakonyos” időjárásban. Bizakodva várjuk a ’22-es esztendőt, hogy tavasszal újra kaphassunk egyet a természettől!

Fotók: BakonyRun WEB