BakonyRUN 7.0

Ismét megrendezésre került a BakonyRun, a verseny, ahol olyat kapsz, hogy a fa adja a másikat. Ahol nem is az akadályok jelentenek kihívást, hanem a természet, magát a Bakonyt kell legyőzni. Idén nem csak a sima távot (egyénileg és csapatban), valamint a BakonyUltrát (ami terepfutás akadályok nélkül több távon) lehetett teljesíteni, hanem aki elég bátor volt, bevállalhatta a BakonyRun dupla futamot is, ahol kétszer kell teljesíteni a 10+ km-t. Mivel mi előző nap is áztunk-fáztunk a Running Warriors nevű OCR-versenyen, most nyuszik voltunk és megelégedtünk az egy körös verzióval.

---

A helyszín megint a csodás Eplény, ahova tavaly átköltözött a verseny, és a Síaréna most is tökéletes helyszínt biztosít az ilyesfajta versenyek lebonyolításához. Személy szerint eddig csak Spartan Race-en vettem részt Eplény izzasztó emelkedőin (a tavalyi BakonyRun sajnos kimaradt), és örömmel tértem vissza ide, ahogyan láthatóan a szervezők és a többi versenyző is.   

Érkezéskor hosszú sor fogadott mindenkit a regisztrációnál, ami végül egész gyorsan és gördülékenyen haladt. Az első negatívum a versenypólóknál fogadta az embert. Nevezéskor lehetett választani pamut és technikai között, viszont mikor mi reggel 9 körül odaértünk, a hölgy közölte, hogy a technikai bizony elfogyott, hiába azt jelöltük be online, csak pamut van. Hát mit lehet tenni, jó lesz az is, a dizájn így is ütős lett idén is, csak sajnos ez már az elején keserű szájízt hagyott az emberben.

A rajt előtti közös bemelegítés lelkesítő volt és jó hangulatú, és hasznos is, így ugyanis kevésbé fáztak a merész vállalkozók, akik a hideg szélben és a kb. 6 fokban úgy döntöttek, mégiscsak odaállnak a rajthoz. A start előtt újításként volt egy kis adok-kapok, a tömeg elejétől hátra kellett adni pár lőszeres ládát, majd vissza előre. Érdekességnek és hangulatjavításnak jó volt, bár nekünk nem sikerült logikát találni benne, még csak nehezek sem voltak azok a ládák, de sebaj, egynek elment.

Indult a visszaszámlálás, majd felszállt a füst. Előzetes tapasztalatok alapján az ember automatikusan a sípálya emelkedője felé venné az irányt, viszont az útvonaltervezők most mással készültek. A parkolók felé indult a mezőny, ahol elég hamar lehűtötték a bemelegedett izmokat, ugyanis a kocsik mellett futó kis patakot kellett célba venni, a térdig érő vízben ráadásul egy fémrács alatt is át kellett haladni. Ez kellőképpen lezsibbasztotta a lábakat az emelkedők előtt.

Néhány kilométer után belefutottunk az első akadályba, egy háló alatt kellett átkúszni, közben egy-egy autógumit is tolni-húzni. Nem nehéz, de azért vesz ki az emberből. Irány tovább. Alig sikerült megszáradni a versenyzőknek, ismét egy hideg fürdő felé haladtunk, egy kis tó felé helyeztek egy már ismerős fémrácsot, ám most szinte teljesen bele kellett hasalni a vízbe, ha át akartunk férni. Már nemcsak a lábak zsibbadtak el a hidegtől, hanem minden más is, az utána következő emelkedő pont jól jött, hogy felmelegedjenek az elgémberedett testrészek.

Akadállyal jó ideig nem is lehetett ezután találkozni, zavartalanul élvezhettük a mesés erdőt és a hideg időt. Amilyen akadályok szembejöttek a táv további részein, azok sem jelentettek kihívást a legtöbb induló számára, egy háló alatt való átkúszáson, egy fellógatott autógumi-oszlopon való átmászáson és egy farönk-cipelésen kívül csak egy csövön való átkúszás-átpréselés és egy vizes-fejlámpás alagút törte meg a terepfutást.

Ám ha valakinek meggyűlt volna velük a baja, az cserébe csinálhatott 30 burpee-t. Ez bevett szokás más versenyeken is, helytakarékos, és szerencsére nincs rá nagy szükség. Az akadályok csekély számáért cserébe bőven kárpótoltak mindenkit Eplény csodás emelkedői, melyeket mindenki a szívébe zárt és szép magyar mondatokkal illetett. A sípályán süvítő hideg szél nemcsak a még mindig vizes ruházatokat tépázta, hanem a lelkesedést is. Nem baj, mindjárt vége, már csak egy kicsit kell kibírni.

Ahogy a pálya haladt vissza a fesztiválterület felé, a versenyzők arcán látszott a megkönnyebbülés, ami azonnal tova is szállt, mikor a cél előtt a kedves önkéntesek újra visszairányítottak minket egy utolsó emelkedő felé, melyet szinte négykézláb kellett megmászni. Nem esett jól ez így már a vége elött, de hát ez egy ilyen verseny, nem a gyerekfutamra jelentkeztünk. A hosszú (még mindig havas) lejtő után várta a cél a befutókat éremmel, vízzel, banánnal és csokival.

Nem tettem említést a frissítésről, mert sajnos az említésre sem volt méltó. A 4. km környékén volt egyetlen darab, ahol csak hideg víz és szőlőcukor várt minket, melyből köszöntük, nem kértünk, így is épp eléggé fáztunk. Igaz hogy a többi hasonló versenyen is csak víz szokott lenni a választékban, viszont ezt a versenyt kezdő futóknak is ajánlották, és véleményem szerint ez egy kezdő futónak így a szükségesnél is keményebb.

Ezen kívül egyetlen negatívumként az akadályok kvázi hiányát lehet felhozni, egy akadályfutó versenyen ennél többnek illik lenni. Régebbi versenyeiken (a 2019-es és 2020-ason is részt vettem) mintha több, kreatívabb és nehezebben teljesíthető akadályt vonultattak fel, nem tudni mi lehet az oka a mostani szegényes felhozatalnak, de reméljük, jövőre kicsit jobban teljesítenek majd ezen a téren is.

Hogy pozitívan zárjam soraimat, ez még mindig egy olyan verseny, amelyen érdemes elindulni, a Bakony gyönyörű és kegyetlen, a hangulat nagyon jó, az érem szép, és minden versenyző tesztelheti, hogy le tudja-e győzni a Bakonyt.

Beszámoló: Lengyel Erika

Fotók: Monori Szabolcs PHOTO Facebook