Spartan Charity Rakaca-tó - 2022.04.24.

Jó rég volt, amikor utoljára versenyeztem akadályfutó versenyen és ehhez képest is még messzebb van az utolsó Spartan fellépésem. Tudjuk jól, hogy az OCR-hez a Spartan a kapudrog, ami után aztán valaki keres más kihívásokat, nehezebb bulikat és van, aki ott ragad az Arooo gravitációs mezőjében. Mi itt a Magazinnál hiszünk a sokszínűségben és a változatosságban, ezért amellett, hogy nem hallgatjuk a Spartan érdemeit a színtéren, nem tudjuk nem látni és láttatni a korlátait is. Mégis vasárnap hosszú évek után kis gatyában a Rakaca-tó melletti nyomorult szántón (mások ez parkolónak hívták aznap), nomád körülmények között a kocsiban igyekeztem magamra cuppantani a sok hónapja használaton kívüli sárcipőmet, ami megkeményedve és alig meghajolva vette tudomásul, hogy itt kéremszépen verseny lesz. Meg tudom magyarázni. Az úgy volt, hogy ez egy céges csapatépítő örömfutás lesz (ezért a Charity) részben olyan kollégákkal, akik még nem élték át az OCR szépségeit. A verseny napjára tíz bátor ember maradt és hogy az izgalomból valódi élmény legyen, az extrát az időjárás tette hozzá a naphoz...

---

Megérkezés, parkolás és csomagfelvétel - a régi rutinok még működnek, de azért a charityben minden sokkal lazább: kaptunk egy fehér charity pólót, meg egy Suga Team matricát (ezt mondjuk nem értettem, hogy minek...?), aztán irány a fesztiválterület. Ami vasárnap nap végére igencsak kihalt volt, de azért mégis valahogy furán kicsi volt. Emlékeimben nagyobb rémlett... 'Barcika, 'Gesztes, Orfű...mind-mind nagyobb placc volt. A szél hűvös volt, az esőcseppek egyre gyakrabban csaptak arcba, nem akart nagyon megérkezni a "Spartan hangulat". Az sem segített, hogy a kötelező közös bemelegítést (ami szerintem mindig az egyik legergyább szeánsza minden ilyen eseménynek) vasárnap sikerült arcpirítóan cikire csinálni. Suga Timi méltatta a megjelenteket a maga módján, aztán ebből valami karibi seggrázós-táncos idétlenkedésen eljutottunk a Szerelemvonatig...kurvára nem viccelek. Szekunder szégyenérzet. 

Inkább menjünk már. Bevonszoltuk magunkat a boxba, pár perc még. Hangulatfelelősök igyekeztek nagyon, lett egy kvázi akadály az startvonalnál: kb. 80 centi magasra feszített szalagok alatt kellett átmászni, ez volt aznap az utolsó kötelező akadály. Az első 6-800 méter a szokásos (OCR) verseny manírokkal telt el. Mindig elhangzanak ezek a mondatok, tudjuk, hogy nem vicces, kicsit nevetünk, haladunk. Komótos OUT után kezd megérkezni az eső is, egyre erősebben mossa a fehér masszaként nyúló tömeget, végre beérünk az erdőbe - az ember lelke kezd megtelni nyugalommal, polója vizzel, a cipője sárral. A kétnap versenyszerű pusztítás nyomot hagyott az erdei ösvényeket, oltári sártengert csinálva. A cipőm egyre nagyobbakat cuppan, ahogy kitépném futás közben a sárból - alakul a buli. Hirtelen hajtűkanyar után 6 láb magas fal, mindenkinek aki szereti, tovább az emelkedőre. Már úgy szakad az eső, mintha monszun készülne - még nem Reviste, de már-már tokaji szint. Majomlétra csurom víz, iszonyatosan csúszik, inkább burpee-zek párat, mire jönnek a spanok - szólnak, vagy 10x, hogy nem kell ám.. "köszi, csak mozgok picit." Megjelennek az első sárfolyamok is, aki nem megfelelő terepcipőt hozott, az korcsolyázik, ha tud. Ha nem, tipeg, vagy perec. Kezdem élni a pályát, nyomom neki, ahogy jól esik. Gát-Hercules-szögesdrót kombó az erdő közepén szinte a semmiből bukkan. Első gáton átesek, másodikon talpra érek, már majdnem 10 pontos gyakorlat - régen volt, na. Herkules nem lehet gond, pufi is vagyok, megoldom súlyból - hát nem. A rommá ázott zsákot 1 méterre tudtam megemelni, plusz a kötél is inkább vízből állt már, mint szövetből.. hárman rángattuk fel az egyik zsákot... jó'vanazúgy... Na és akkor megérkezik a Spartan életérzés! Állok a szögesdrót előtt, a charity póló még szinte fehér, a drót alatt SÁR (így, csupa nagy betűvel), akár el is sétálhatnék mellette, de bakker, ezt nem így szoktuk! Hasra vágtam magam, és elkezdtem kúszni. Az első másodperc után ütött be, hogy itt nem kell kúszni!

Egy határozott mellúszó mozdulat és mint a fókák csúsztam előre! Néhány tempó és már át is úsztam a drót alatt. Talán a lapockáim  között volt egy pont, ami nem volt teljesen sáros, de azon kívül mindenem...Mint egy mocsári szörny, úgy néztem ki, de végre elkapott a flow! Irány a bánya! Az egész pálya legfaszább része, hogy a népet lehajtották a kőfejtőbe. Spirál alakban kocogtunk le, közben folyamatosan azt néztük, hogy mit kell majd lent csinálni. Szemeztél a kötélmászással, hátha nem lesz atom sáros (persze, hogy az volt), láttad a galoppozó embereket a kövekkel megpakolt vödrökkel, hátha nem lesz nehéz (nem volt, de hosszan kellett cipelni) és hogy a magas cargó végre kényelmes lesz (persze, hogy ingott, mint a szar). Imádtam ezt a részét a bulinak. Bányából ki, balance-re fel, tudjuk, hagyjuk...A szakadó eső már sok mocskot lemosott rólam a drót óta, de még mindig szügyig sáros voltam, igényem volt egy fürdésre - így teljesüljön minden kívánságom! Ott a tó, séta be. Khm..szia, Uram! 30 kilós zsák nem érdekel? A fürcsi része okés volt, de aztán a dombra mászás a zsákkal, a szana-széjjel taposott úton...hát kibírtam röhögés nélkül...Aztán az atlas carry kicsit elvette a kedvem, mert bár tudom technikáját, valszeg el is bírtam volna (mondjuk félig a földbe ásni a golyót egész ötletesen szemét gondolat), nem adta meg magát, a társak meg már tipliztek el, hát hagytam a golyót másra. Látó- és hallótávolságra voltuk a célterülettől és a Rakaca-tó partja mentén tekeről turistaút volt a társunk a maradék pár kilométeren. Hogy mit ösvény kapott a hétvégén, annak mi, az utolsó futók élvezték minden jóságát: minden lépés csúszik, egy rossz mozdulat és tóban vagy. Így kanyarogunk a fák, bokrok között, már fejben a tűzugrás koreoját gyakorlom, mikor is gondolataimat a dunk wall környéki hörgés oltja el.

Gondolkodás nélkül csapok habokba. Igen, hideg - persze, hogy az -, inkább nem gondolkodom és alámerülök. Ez annyira nem esett jól, mint az első pancsolás. Önkéntes ponton régi ismerős, pacsizunk is - hogy mennyire rég jártam Spartan bulin, hogy ő azóta már apuka... - most már legalább tiszta vagyok, de kezdek fázni, menjünk a tűz felé! Újra a többszörösen meggyalázott ösvényre léptünk, hogy az utolsó felvonásra készüljünk. Ferde palánk után a töltésen (vagy gát vagy mi az) haza, már csak pár akadály. Slip wall és két kisebb cargó és készen is vagyunk! Jólvan, volt még két akadály (multi-rig és dárda), ami annak idején se ment, meg amúgy is Charity-ben vagyunk. Összevártuk egymást, párat dobáltunk hülyeségből a dárdával és ugrottunk egy inkább széleset, mint magasat a tűz felett - ennél jobban nézett ki a koreo a fejemben pár perccel korábban. 

Érem-sör-Horákli plusz az azt megelőző másfél óra hibátlan szórakozást és élményt adott nekem is és az elsőbálózó kollégáimnak - akik persze már az újabb bulit szervezik. Ami a pályán történt szenzációs volt, vonalvezetése szuper volt és gyors (az elite mezőny mutatta meg ezt igazán), az akadályok persze ugyanazok voltak, mint anno (oké: a zsák és atlas végre egységes volt). A többi részét viszont sablonosnak és unalmasnak éreztem - persze utolsó futam voltunk, szóval érthető, hogy senki nem volt már a topon.

Az egész hétvégéről nem tudok nyilatkozni, mert úgy 3 órát töltöttünk Szalonnán táblától tábláig, így a komplett szervezésről nem szeretnék nyilatkozni, azt a telekocsi community csoport intézi (jah, tényleg: tudok jó autószerelőt és karosszérialakatost). Összefoglalva 2022-ben a Spartan még mindig ugyanazt tudja, mint 5-6 évvel ezelőtt, újra fel tudja az embert húzni, de sok jó Spartan bulit láttam ahhoz, hogy ez a felhúzott rúgó pár napnál tovább feszítsen. Az hogy a Spartan Hungary felsővezetésében elkövetett sorcsere mennyire éreztette a hatását az egész hazai OCR szcénában - különös tekintettel a hazai Spartan versenyekre -, csak erős tippjeim és megérzéseim vannak, de nekem hiányoztak a régi arcok...Bocs, öreg vagyok és nehezen viselem a változásokat - de úgy tűnik egy szügyig sárban fetrengős malackodáshoz még nem vagyok vén. 

Fotók: hivatalos Spartan fotók